Aktívan és optimistán
2019-09-18
A sok dializált beteg közül eredetileg azért esett a választásunk Verbőczi Évára, mert tudomásunkra jutott, hogy egyike azoknak, akik nyaraltak már Trapaniban, és kíváncsiak voltunk az ő élményeire is. Mire azonban a találkozó létrejött, egy boldog, frissen transzplantált hölggyel ülhettem szemben!
– Gyakori panasza, aggodalma a betegeknek, hogy hátha épp akkor lenne veseriadója, amikor külföldön van, és inkább nem mozdul. Nem tartott ettől?
– Felnőtt ember vagyok – mondja derűsen –, mindig vállaltam a döntéseim következményeit! Egyébként is aktív és optimista vagyok, nem hagytam magam összeomlani a betegségem súlya alatt. Jártam kirándulni, moziba, végigkerekeztem a Rennbike Tour-t is. Úgy gondoltam, minden helyzetből ki kell hozni a maximumot, amit lehet. 13 évnyi gondozás után végigdolgoztam a dialízis 5 évét is – persze ehhez a munkatársaim megértő támogatására nagy szükség volt. Szerencsére délutáni csoportban dializáltak az Uzsokiban, így utána a pihenés következhetett. Amikor egyszer-kétszer kénytelen voltam átkérni reggeli turnusba, akkor azért ugyancsak megéreztem, hogy utána nem olyan „acélos” az ember...
– Máskor is elmerészkedett külföldre ez alatt?
– Ó, rendszeresen! Van egy kedves barátnőm, aki hajlandó volt velem mindig olyan helyen tölteni a nyaralását, ahol van számomra kezelés. Legtöbbször Horvátországban voltunk a Fresenius munkatársának a segítségével. Első szárnypróbálgatásom elég csúfos lett, bár találtam dialízisállomást Pula – ami az akkori úti cél volt – közelében, de kiderült, hogy 300 €-ba kerülne minden egyes alkalom! Így némi kérdezősködés után eljutottam Simon Edinához, aki onnantól kezdve mindig hozzá tudott juttatni az EU-s egészségbiztosítást elfogadó kezeléshez.
– A szicíliai, dialízissel kombinált lehetőség hogyan került a látóterébe, ha a horvát tengerpart vált nagy kedvenccé?
– A Vesevilágban bukkantam rá, rögtön megtetszett! Oda is a baránőmmel és a lányával utaztunk, és bérelt autóval jártuk be a környéket. Bár a klinika is szervez a betegeknek remek csoportos utakat – méghozzá mindig az ő nyelvükön beszélő kísérővel – de mi távolabbi helyeket is meg szerettünk volna célozni, ahhoz nagyon jó volt a független közlekedés lehetősége. Egyébként maga Trapani is csoda aranyos kis város, szuper strandokkal, helyes kis kávézókkal, éttermekkel, minden van ott, amire szükség lehet. És – ez nyilván doktor Mucaria nagyvonalú felajánlásának köszönhető – nem drágább az élet, mint otthon. Persze, ha hozzáveszi az ember, hogy máskor nemigen eszik vendéglőben, nem bérel autót, akkor hozzáadódik a „nyaralási” plusz. Ez azonban egyéni, hiszen az apartmanokban főzni is lehet. De hogy a szállás a dializáltnak teljesen ingyenes, az fantasztikus! Lelkesedésemben szerkesztettem is a betegtársak számára egy tájékoztatót az ottani életről: közlekedésről, bevásárlási lehetőségekről, mosodáról, egyebekről, hogy felkészülhessenek, ne felfedezéssel kelljen az idejüket tölteni. Szívesen megosztom a tapasztalataimat akár a Facebookon is.
– Eszerint a Facebookon is aktív?
– Főleg a Transzplantáltak és dializáltak csoportban. Voltaképp mindenkinek jó, hogy ott megértő fülekre talál a sorstársakban, csak rettentő nagy a tájékozatlanság, bizonytalanság, és ömlik a panasz. A résztvevők olykor durván ledorongolják egymást a véleményük miatt, pedig minden ember különbözőképpen élheti meg akár ugyanazt az eseményt is. Kétségtelen, hogy pocsékul hangzik a „végstádiumú vesebetegség”, de ez nem a betegnek, hanem a vesének a végstádiuma. Szerencsére ott az életben tartó gép és a reménybeli transzplantáció.
– Ez a remény vált most végre valóra!
– A harmadik riadóm volt, az első kettőnél kisebb-nagyobb megfázások miatt végül nem voltam operálható. Most azonban az őszi üdüléstől még mindig annyira fel voltam töltődve, hogy szinte biztos voltam benne, érkezni fog az a hívás... Minden eshetőségre felkészülve a kórházi felszerelésem össze volt csomagolva – természetesen –, így felkaptam és azonnal indultam is. Mindössze 6 napot kellett a kórházban töltenem, alig akarták elhinni, akiknek elmondtam. A munkatársaim tortával fogadtak, amikor először bementem a transzplantáció után, és velem örültek. Három hónap után a dialízisállomásra is ellátogattam, mindenkit nagyon fellelkesített az átültetésem sikere. Az viszont, amikor a bent hagyott holmimat összeszedtem, elbúcsúztam és levették az öltözőszekrényről a nevemet – hát nagyon fura érzés volt...
– kova –